VI. Leon Mozaik kicsi
 
„Csupán a türkök és avarok fordítanak gondot hadirendre, s így a többi szkíta népnél nagyobb erővel vívják az ember ember elleni harcokat. […] A harcban nem, mint a rómaiak és a perzsák, három hadosztályban […] állítják fel a sereget, hanem különböző ezredekben […], tömören összekötve egymással az ezredeket, hogy valahogy egyetlen csatasornak látszódjék. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek lesbe állni […] vagy szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. […] A rendek mélységét nem egyformán alakítják, hanem ahogy jön, inkább a mélységre fordítva gondot, és az arcvonalat egyenletessé és tömörré teszik. A távolharcban, a lesállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és az ék alakú, azaz szétszóródó harci alakzatokban lelik kedvüket.”
Bölcs Leó: Taktika, 904 után
Bölcs Leó bizánci császár
A 9. században Európában feltűnő magyarság hadviseléséről két leírás áll rendelkezésünkre. E szövegek írói – a honfoglalók kortársai, VI. (Bölcs) Leó bizánci császár (886–912) és Regino prümi apát – régebbi, más keleti népekről szóló szövegek felhasználásával készítették el a maguk feljegyzéseit. Az is köztudomású, hogy a bizánci császár alábbi leírása tulajdonképpen egy korábbi szövegnek, a 7. századi Maurikiosz-féle Sztrategikon avarokról és türkökről szóló részeinek szinte pontos másolata, amit ő maga a magyarokra és bolgárokra vonatkoztatva alig néhány helyen egészített ki saját szavaival.

eng Bendefy Petkes Turk kicsiSzerző: Boldog Zoltán
A nomád öltözék rendkívül fontos kelléke volt az öv, amely gyakorlati szerepe mellett díszítésével és tartozékaival együtt viselője rangját is kifejezte, akárcsak maga a ruházat. Több történeti példa ismeretes arról, hogy a nomádoknál az övek minősége, megformálása valóban rangsorrendet tükrözött, az öv levétele pedig a megalázkodás jele volt.
A honfoglaló magyar férfiak viseletéből valójában a veretes fegyveröveket ismerjük a legjobban, az ígéretesen szaporodó bőrmaradványoknak és a díszítésül szolgáló vereteknek köszönhetően. Persze nem minden övre szereltek vereteket, még a gazdagabb, fegyveres férfiak esetében sem mindig: a legtöbből mindössze egyetlen csat maradt ránk, sőt lehet, hogy az sem: nem minden megoldáshoz volt rá szükség.
Egy öv teljes veretkészlete csatból, szíjvégből és átlagosan 15-20 – legfeljebb 40-50 – darab, legtöbbször szélesebb ovális és keskenyebb, levél alakú, öntött, aranyozott ezüstveretből állt. Időnként – ritkán – bronzból készítették ezeket, egészen kivételes esetekben pedig aranyból. A honfoglaló magyaroknál az úgynevezett „bolgár öv”, vagyis a belső kapcsolószíjas szerkezetű öv volt a legjellemzőbb típus. Ennek kis csatkarikáján az öv veretekkel felszerelt végét nem lehetett átbújtatni, a tényleges becsatolásra egy, az öv belsejéhez toldott kis szíj szolgált, amelyet azonban az előtte elvezetett, veretekkel borított övrész jobbára eltakart. A szíj végét a bal oldalon egy bújtatón vagy egyszerűen a becsatolt övön átfűzve lelógatták. Többnyire ez volt az öv legdíszesebb része, itt sorakoztak legsűrűbben a veretek.
Veretes öv feltárás közben (Sárbogárd-Tringer-tanya) - A rajzot Ambrus Edit készítette

A Hudúd al-álam című 10. századi perzsa földrajzi munka és a magyar szállások
A Hudúd al-álam című, ismeretlen szerzőjű, perzsa nyelvű földrajzi munkát 982/983-ban vetették papírra a mai Észak-Afganisztán területén. A műhöz egykor nagy valószínűséggel egy térkép is csatlakozott, amely azonban az egyetlen ismert kéziratból hiányzik. A mű középpontjában Közép-Ázsia áll, ez a legrészletesebben ismertetett terület, ettől távolodva az információk megfogynak és megkopnak. Az egyik ilyen peremzóna Kelet-Európa, amelyről azonban a szerzőnek mégis viszonylag sok információja volt: az 52 leírt nép vagy ország közül 15–16 jutott ide. A szerző a térségben három jól értelmezhető „tengely” mentén helyezte el az információit, ezek a Kakukázus, a Fekete-tenger és az Etil (Volga–Káma–Bjelaja). Északnyugat felé haladva a leírás érezhetően gyengül – a magyar (madzsgarí) szállásterület éppen ide esik.

A Hudúd al-álam Kelet-Európa képének rekonstrukciója (Nagy Béla térképe)

A Hudúd országleírásai két részből állnak: először egy égtájak szerinti szomszédsági leírást kapunk, ezt követi a terület városainak, népének, uralmi formájának az ismertetése. A művet szokás az ún. Dzsajhání-hagyományhoz sorolni, a földrajzi művek azon csoportjához, amelyek Dzsajhání azóta elveszett művére támaszkodtak. Az ezen szöveghagyománnyal való kapcsolatok – még ha jelentős eltérésekkel is – egyértelműek a második rész esetében, az első, határokról szóló leírásoknál azonban egészen eltérő információkat találunk.

MÖT programA Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoportja szervezésében kerül sor Tatjana Bagisevna Nyikityina (Joskar-Ola, Oroszország; МарНИИЯЛИ им. В.М.Васильева) előadására, amelynek címe:
 

VERETES ÖVEK A VETLUGA–VJATKA FOLYÓKÖZ 9‒11. SZÁZADI TEMETŐINEK HAGYATÉKÁBAN, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A „MAGYAR JELLEGŰ” TÍPUSOKRA

Helyszín az MTA BTK Történettudományi Intézet tanácsterme (1097 Budapest, Tóth Kálmán u. 4., B épület, 5. emelet).
Időpont: 2019. április 5. (péntek) 11. 00. 
A rendezvény meghívója itt, az előadó az előadáshoz kapcsolódó tanulmánya itt tekinthető meg.

0054 Szekesfehervar Radiotelep A sir nagy kicsiSzerző: Petkes Zsolt

A Székesfehérvár délnyugati határában fekvő 10. századi temetők legnyugatabbi tagja a Rádiótelepen feltárt, egymástól mintegy 100-150 méterre talált két temető. A rádiótelepi temetők mind jellegükben, mint leletanyagukban szervesen kapcsolódnak, egységes társadalmi és időhorizontot alkotva a területen elhelyezkedő más kora Árpád-kori temetőkkel.

A mai Úrhidai út északi oldalán, a Sárrét déli peremén fekvő megközelítően É–D-i irányú dombhátakon, egymástól 800-900 méterre elhelyezkedő temetők (keletről nyugati irányba haladva: Demkóhegy, Maroshegy, Rádiótelep) sora jól illeszkedik a már középkorban is használt, az Úrhidai rév felé vezető út nyomvonalhoz. A temetők ezen csoportjának elhelyezkedése jól mutat rá az itt temetkező közösségek szerepére is: a középkor folyamán fontos szerepet betöltő úrhidai átkelőhely birtoklásával jól ellenőrizhető a nyugat–keleti és részben az észak–déli irányú forgalom. Az átkelő szerepe háborús időszakban fokozódott, hiszen a Sárvíz ártere itt összeszűkül, déli irányba haladva hatalmas területre terjedt ki; az átkelőtől északra a Sárrét, majd pedig a Bakony és a Vértes hegység akadályozza mind a kelet–nyugati, mind az észak–déli irányú forgalmat, ellehetetlenítve ezzel a nagyobb hadseregek mozgását. 
 

A Székesfehérvár-rádiótelepi I. temető A. sírjából származó kard markolata (Székesfehérvári Szent István Király Múzeum)