0054 Szekesfehervar Radiotelep A sir nagy kicsiSzerző: Petkes Zsolt

A Székesfehérvár délnyugati határában fekvő 10. századi temetők legnyugatabbi tagja a Rádiótelepen feltárt, egymástól mintegy 100-150 méterre talált két temető. A rádiótelepi temetők mind jellegükben, mint leletanyagukban szervesen kapcsolódnak, egységes társadalmi és időhorizontot alkotva a területen elhelyezkedő más kora Árpád-kori temetőkkel.

A mai Úrhidai út északi oldalán, a Sárrét déli peremén fekvő megközelítően É–D-i irányú dombhátakon, egymástól 800-900 méterre elhelyezkedő temetők (keletről nyugati irányba haladva: Demkóhegy, Maroshegy, Rádiótelep) sora jól illeszkedik a már középkorban is használt, az Úrhidai rév felé vezető út nyomvonalhoz. A temetők ezen csoportjának elhelyezkedése jól mutat rá az itt temetkező közösségek szerepére is: a középkor folyamán fontos szerepet betöltő úrhidai átkelőhely birtoklásával jól ellenőrizhető a nyugat–keleti és részben az észak–déli irányú forgalom. Az átkelő szerepe háborús időszakban fokozódott, hiszen a Sárvíz ártere itt összeszűkül, déli irányba haladva hatalmas területre terjedt ki; az átkelőtől északra a Sárrét, majd pedig a Bakony és a Vértes hegység akadályozza mind a kelet–nyugati, mind az észak–déli irányú forgalmat, ellehetetlenítve ezzel a nagyobb hadseregek mozgását. 
 

A Székesfehérvár-rádiótelepi I. temető A. sírjából származó kard markolata (Székesfehérvári Szent István Király Múzeum)

065 kep Arpadfeszty kSzerző: Takács Miklós

A honfoglalás korának pontos megismerését igencsak nehezíti, hogy a szűkös forrásanyag alapján nem ismerjük pontosan a magyarok életmódját, társadalomszerkezetét, sőt a lélekszámát sem. A kutatók eddig négy, egymástól jelentősen eltérő rekonstrukcióval álltak elő.

Az első és általánosan elterjedt felfogás szerint a honfoglalók nemcsak nagyállattartó nomádok voltak, hanem hiányos társadalmi szerkezetben, fegyverforgató elitként léptek be a Kárpát-medencébe. Olyan csoportként, amelynek férfi tagjai azonfelül, hogy zömmel állattartással foglalkoztak, a sereg fegyvereseinek a számát is gyarapították. A ritka kivételt pedig olyan kézműiparosok – fegyverkovácsok, íjgyártók, nyergesek stb. – jelentették, akik a hadakozáshoz szükséges eszközöket gyártották. Egy ilyen, hiányos szerkezetű társadalom csak akkor tudott fennmaradni, ha rátelepedett egy terület alávetett lakosságára, s így szerezte meg magának azokat a javakat – az élelmiszerektől a luxuscikkekig –, amelyeket saját maga nem tudott előállítani. A honfoglalók nomád fegyveres elitként történő értelmezése még a 19. század folyamán megfogalmazódott, és a 19–20. század fordulóján élte fénykorát, amikor a korszak kutatóinak túlnyomó többsége – a történész Pauler Gyula, Marczali Henrik vagy a régész Hampel József – e nézőpontot vallotta. Az elgondolás egyeduralma a 20. század középső harmadában megtört, ám Kristó Gyula és az általa alapított szegedi történésziskola tagjai a 20. század végén visszatértek a honfoglaló társadalom ezen rekonstrukciójához.

kaukazus kep kicsiSzerző: Nagy Kornél
A VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár nevével fémjelzett De administrando imperio című történeti munkában olvasható feljegyzés szerint a türkök – azaz a magyarok – népe a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadt: egy részük Etelközbe, a másik „Perzsia vidékére” vándorolt. Utóbbiak „valamely okból” megőrizték régi nevüket, amelyet – görögös írással – szavarti aszfali (Sabartoiasphaloi, illetve Sabartoi asphaloi) alakban jegyeztek le. (A másik csoport új nevet használt, a türköt.) A magyarokat érintő információk forrása kérdéses, részben magyar főemberektől, Tormástól és Bulcsútól származtak.
Egyes – egyelőre kellőképpen nem bizonyított – vélekedések szerint a szavárd elnevezés összefüggésben áll a szabir népnévvel. Másrészt a szabartoi alak nagy hasonlóságot mutat az örmény és a muszlim forrásokban található szevordi vagy szjavordi népnévvel. Ők a 9. század eleje óta bizonyíthatóan jelen voltak Örményország Uti nevű tartományában, a Kur/Kura-folyó völgyében, a mai Azerbajdzsán és Örményország határvidékén. Ebben az esetben a De administrando imperióban olvasható „Perzsia vidékén” kifejezés Kelet-Örményországra utalhat, amelyet a latin és a bizánci forrásokban Perszarmeniának neveztek.

Kirgiz nemezhaz somfaiSzerző: Csáji László Koppány

A nomadizmus fogalma

Az angol szakirodalomban a vadászó-gyűjtögető népeket és az úgynevezett hordatársadalmakat is nomádnak nevezik, sőt a tengeri nomád is ismert fogalom a hajón közlekedő, szálláshelyeik között vándorló halászokra, és a házaló vagy kézművességből élő vándorló csoportokat is gyakran így nevezik. A közép-európai és orosz szakirodalom szűkebb értelemben használja a fogalmat. Eszerint a lábon hajtható állatállománnyal (lábasjószág) történő, egész éven át tartó rideg szállásváltó állattartást, tehát döntően a nagyállattartásra épülő gazdálkodást folytató társadalmakat vagy társadalmi csoportokat tekintik nomádnak. Minket most elsősorban az eurázsiai nagyállattartó nomadizmus érdekel. Ennek főbb alaptípusai: a tevére, juhra és kecskére épülő elő-ázsiai; a szarvasmarhára, juhra, kecskére és tevére épülő indiai; a juhot, lovat és régebben sokszor szarvasmarhát is tartó belső-ázsiai; a tibeti jak- és lótartó; továbbá az észak-eurázsiai rénszarvastartó nomadizmus.

01c Magyar lovas 9 10 szazad kicsiSzerző: Boldog Zoltán
A honfoglaló magyarság komoly katonai tényezőként jelent meg az európai történelem színpadán, velük pedig a sok helyen már évszázadok óta nem látott sztyeppei harcmodor is újra felbukkant Európa harcterein. A magyar harcosok hadjárataik során nyugat felé messzebbre eljutottak, mint az egykori avarok vagy akár a hunok csapatai – harcaik során sokféle ellenféllel, eltérő harcmodorral találkoztak, más nomád népek harcosain át az erős birodalmi hadakig, nyugati lovagokon át egészen a mórokig. A több mint ezer éve vívott csatáik, sikereik és kudarcaik mára a köztudatban élő hagyománnyá, legendává váltak. Koruk jobb megértéséhez nem pusztán a magyar harcosok kivételes teljesítményét kell elismernünk, de ismernünk kell kortársaikat, ellenfeleiket és szövetségeseiket is, akikkel vívott küzdelmeik formálták kontinensünk történelmét.
A továbbiakban kortárs írott források, régészeti leletek és korabeli ábrázolások felhasználásával készített rekonstrukciós rajzokon kíséreljük meg bemutatni a 9-10. századi Európa harcosait, bár tudjuk, hogy a ”milyenek lehettek” kérdésre teljesen pontos választ sosem tudunk majd adni. 
 
Magyar lovas, 9-10. század
 
„karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilakkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni"
(Regino prümi apát Világkrónikája a magyarokról, 10. század eleje)