A Kárpát-medence elfoglalásának történetét Anonymus gesztája tárgyalja a legrészletesebben, sok fejtörésre adva okot a kései korok kutatóinak. Ráadásul a hazai krónikák közül ennek a műnek maradt fenn a legrégibb kézirata a 13. század közepéről. Bizonyos, hogy nem a szerző vetette papírra, de a másolat néhány évtizeddel a mű megírása után keletkezhetett, attól is függően, hogy az eredetit 1200-hoz mennyire helyezzük közel. Tudjuk persze, hogy a 14. századi krónikaszerkesztésnek jóval korábbi kézirataival is számolnunk kell, amelyeket a Névtelen használhatott, ám ezen részek egyértelmű azonosítása mindmáig vitatott. A mű megszületését többen is megpróbálták az általánosan elfogadott III. Béla király kora helyett I. Bélához kapcsolni, s így azt 150 évvel közelebb helyezni az elbeszélt események idejéhez, de ez mit sem változtat az események után több száz évvel való lejegyzés tényén.

 

Anonymus szobra Budapesten. Ligeti Miklós alkotása (1903)

Koman fedlap2018 végén számos kiadvány látott napvilágot a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoport munkájának eredményeként. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetével közös kiadásban jelent meg Olekszij Komar A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei című, orosz–magyar kétnyelvű monográfiája. A kötet jelentősége, hogy a legfrissebb kelet-európai releváns régészeti leletanyag összefoglaló elemzése mellett a szerző teljes eurázsiai kontextusban helyezi el a magyar őstörténet problematikáját. A könyv tartalomjegyzéke itt érhető el.III
 
A másik kiadvány a 2016-ban Budapesten rendezett 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia előadásait tartalmazza, illetve további vonatkozó cikkeket. A kötet regionális bontásban tárja az olvasó elé a Dél-Urál térségétől a sztyeppe vidékén át egészen a Kárpát-medencéig terjedő terület kora középkori hagyatékának azon részét, amely a magyarság eredetének  megismerése szempontjából ‒ mai ismereteink szerint ‒ jelentőséggel bír. A könyv tartalomjegyzéke itt érhető el.
 
A két kötetben a magyar őstörténettel kapcsolatban megfogalmazott történeti modellek és hipotézisek, korábban soha nem látott léptékű régészeti anyagközlésen és elemzéseken alapulnak.

Lovas rajz kicsi
 
„Békében a becsület a legfontosabb, azonban háborúban azok a ravasz cselek, taktikák, melyek nem okoznak sem szenvedést, sem nyomorúságot a katonáknak. […] Az az igazi hadvezér, aki olyan hadicselt vet be, olyan stratégiát alkalmaz, hogy úgy tud győzedelmeskedni, hogy nem esik kár a seregében. Mi haszna van egy olyan győzelemnek, melyben veszteségek és szenvedések érték a sereget?”
A mandzsu birodalom alapítója,
Nurhacsi: Magasztos tanítás, 17. század eleje
 
 
 Honfoglaló magyar lovas, 9-10.század (Boldog Zoltán alkotása)
 
Abban kimondva vagy kimondatlanul a kutatók többnyire egyetértenek, hogy számos nép fegyverzete, taktikája hasonló volt a magyarokéhoz, sőt némelyek szerint kifejezetten azonos volt azzal. A hagyományosnak számító filológusi vagy régészeti megközelítés mellett érdemesnek tűnik tehát egy másik irányból, a történeti párhuzamok felől is alaposabban megvizsgálni a kalandozó magyarok és más sztyeppei népek hadviselését.
A Csendes-óceántól egészen a Kárpátok karéjáig húzódó eurázsiai sztyeppeövezet sokféle népe az idők folyamán rengeteget harcolt letelepedett déli szomszédaival. A hol háborús, hol békés kölcsönhatások változatos harci kultúrát hoztak létre a sztyeppén, amelyben ugyan szinte mindvégig kitüntetett jelentősége volt a lovas hadviselésnek és az íj használatának, ám mégis rendkívül rugalmas maradt, amint erről a kárvallott szomszédos kultúrák írástudói rendre be is számoltak az utókornak.

tarsoly kicsiSzerző: Füredi Ágnes

2011 márciusában Bugyi és Taksony határában fémkeresőt használó civilek több tucat, a magyar honfoglalás korára keltezhető aranyozott ezüstveretet és ékszert találtak a frissen szántott területen. A leletek régészeti jellegét és tudományos jelentőségét felismerve azonnal felvették a kapcsolatot a Pest megyei múzeumi szervezettel, s nemcsak a tárgyakat adták át a múzeumnak, de a mielőbbi feltárást is azonnal kezdeményezték.

A régészek 2011 áprilisában néhány napos ásatás során hitelesítették a lelőhelyet, és megpróbálták felmérni annak veszélyeztetettségét. A dombtetőn húzott 2 méter széles kutatóárok ÉNy-i végében néhány Ny–K-i tájolású sírfolt rajzolódott ki az altalajban. Az egyik sír igazi meglepetést tartogatott: a 30 és 34 éves kora között elhunyt férfi előkelő rangjára aranyozott ezüstveretes, egyedi szerkezetű díszöve és tarsolyának fedőlemeze utalt. Egyetlen ékszere – az övet leszámítva – egy sima, nyitott ezüst hajkarika volt, ruházatát nem díszítették sem gombok, sem nemesfém ruhaveretek. A temetési rítus részeként lovának feje és lábvégei is a sírba kerültek, közvetlenül a halott íjászfelszerelése fölé, jobb oldalon. A férfit derekára csatolt övvel temették el: bal oldalán eredeti helyzetben, szerves maradványokkal együtt kerültek elő az övet ékítő aranyozott ezüstveretek, a derék jobb oldaláról azonban nagy részük elmozdult, hiányzott. A sírban elszórtan megtalált többi övveret tekintetében nem lehet kizárni a szándékosságot, hiszen a hitvilággal, hiedelmekkel kapcsolatos öltözetrongálásra több példát is ismerünk a korszak temetkezéseiből. Elgondolkodtató azonban, hogy a másodlagos helyen előkerült veretek szinte mindegyike utólagosan átlyukasztott (az övön maradtakkal ellentétben). Az eredeti nittszeg letörése miatt utólag cérnával felvarrt veretek a korhadás folyamán előbb, illetve könnyebben kimozdulhattak helyükről: akár egy föld alatti járatokban mozgó rágcsáló is elsodorhatta őket.

Árpád Chronicon Pictum 023
 
Kézai Simon 1285 körül keletkezett krónikájában a következőket állítja: „Etele király címere, amelyet a pajzsán viselt, egy madárhoz hasonlított – magyarul turul a neve –, fején koronával. Ezt a címert a hunok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg közösen kormányozták magukat, mindig magukkal hordták a hadban.” Röviden: a magyarok „címere” a kereszténység felvétele előtt a turul, amiről annyit tudunk meg, hogy egy madár. Sajnos a turul magyar nyelvi környezetben a későbbiekben – egészen a reformkorig – nem tűnik fel, a jelek szerint a közelmúltig nem lett a magyar szókincs szerves része: egy átlagos magyar semmilyen madarat nem nevezett turulnak. 
Maga a szó minden bizonnyal török eredetű, de meglepő módon a török nyelvekben és nyelvemlékekben is nagyon ritkán találkozhatunk vele. Tulajdonnévként elsősorban a törökség oguz dialektusát beszélők használták, köznévként pedig leggyakrabban a korai perzsa költészetben – például a Királyok könyvében – találkozunk vele. Hogy a turul – togrul – mennyire ritka madár lehetett, azt éppen Togrul bég udvari sólymászmestere bizonyítja, aki a vadászmadarakról szóló könyvében azon sajnálkozik, hogy ő még nem látott togrult – de legalább találkozott már olyannal, aki igen. A madár leírását egy 8. századi arab munkában találjuk meg, amelyben egyébként szintén ritkaságát emelik ki.