A honlap

Fejlesztés alatt

MTA BTK honlapja

MTA BTK

Bejelentkezés

Keresés az oldalon

László Gyula

Lszl GyulaAlapadatok (név, születési hely és idő, családja):

László Gyula, Kőhalom (ma Rupea, Románia), 1910. márc. 14. - Nagyvárad (ma Oradea, Románia), 1998. jún. 17. Édesapja László Gyula állami iskolai igazgató-tanító, később a Néprajzi Múzeum könyvtárosa, édesanyja Tordai Vilma. Felesége 1937-től Vidra Mária (1910-2010) festőművész, rajztanár, lánya László Emőke (1939-) művészettörténész, fia László Zoltán (1945-) építészmérnök.

Működés:

Az elemi iskolát az 1916-os román betörés elől a családdal menekülve Balatonlellén kezdte meg és szülőhelyén, a Nagyküküllő vármegyei Kőhalomban végezte el. Szülőföldje, Erdély mindvégig meghatározta szellemiségét és működésének irányait. A gimnáziumot a trianoni döntést követően vagonlakó erdélyi menekültként kezdte meg Szolnokon (1920). A budapesti Kölcsey Ferenc Reálgimnáziumban érettségizett (1928), a gimnáziumi évek alatt Szőnyi István képzőművészeti szabadiskolájában tanult (1926–1928). A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Lyka Károly, Csók István, Glatz Oszkár és Réti István tanítványa (1928–1933). A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet (1935), a népvándorlás és a magyar honfoglalás korának régészete tárgykörben magántanári képesítést (1940), és a történelem (régészeti) tudományok doktora (1966) címet. Egyetemei évei alatt a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumban is dolgozott.

A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Történeti Osztályának gyakornoka (1937–1939), múzeumi segédőre (1939–1940), a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem (1940–1944) magántanára, ill. a Bolyai Tudományegyetem nyilvános rendkívüli (1944–1945), majd nyilvános rendes tanára (1945–1949), egyúttal az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa (1940–1949). A II. világháború idején Fettich Nándorral együtt a német megszállás alatt lévő Ukrajnában a kijevi múzeum kincseit leltározta és mentette (1941. dec.– 1942. jan.). Ebben az időszakban kapcsolódott be a népi írók mozgalmába; a szárszói konferencián a honfoglaló magyar nép életéről tartott előadást (1943). A kolozsvári egyetem átszervezése után visszatért Budapestre (1949), 1951-ig diafilmkészítésből, képzőművészeti tevékenységből élt. A Múzeumi Központ előadója (1951–1952), az MNM Középkori Osztályának vezetője (1953–1956), az ELTE BTK Népvándorláskori és Középkori Régészeti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára (1957. jan. 1.–1980. dec. 31.). A Magyar Néprajzi Társaság, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat tiszteletbeli tagja, a Magyar Pen Klub, a Finnugor Kongresszus Végrehajtó Bizottsága, a Római Német Régészeti Intézet, a Nyitrai Szláv Régészeti Unió, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Tudományos-népszerűsítő, közéleti tevékenysége révén máig a legismertebb, legnagyobb hatású magyar régész. A magyarországi népvándorlás kori régészet komplex kutatásának megteremtője.

Pályája kezdetén elsősorban az avar korszakkal foglalkozott. Feldolgozta az avar vezérleleteket (Kunágota, Tépe, Bócsa), töredékes darabjaikat újjáalkotva, azokról rekonstrukciós rajzokat is készített. Az avarság néprajzáról írt tanulmányaiban egy új módszert (ún. régészeti néprajz) honosított meg, amelynek lényege, hogy az egyes tárgyak rendeltetésére a sírban való helyzetük, a rajtuk lévő kopásnyomok, ill. recens néprajzi párhuzamok alapján következtetett. Feltárta az üllői és a kiskőrösi avar temetőket és közreműködésével kerültek az MNM-be a 10. századi soltszentimrei női sír csontból faragott nyeregdíszei. Részt vett a bodrogszerdahelyi honfoglalás kori temető feltárásában, ahol felismerte a veretes tarsoly létét. A II. bécsi döntést követően (1940) visszatelepült Erdélybe, a kolozsvári Bolyai egyetem magántanára és az újonnan létrehozott Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa lett (1940–1949). Kolozsvári évei alatt folytatta az 1912-ben előkerült Kolozsvár-Zápolya utcai honfoglalás-kori temetőnek a trianoni döntéssel abbamaradt feltárását, napvilágra hozta a Kalevala utcai 10–11. századi temetőrészlet néhány sírját és a főtéren végzett mintaásatás során Méri Istvánnal együtt megtalálta a már talán Kolozsvárnak nevezett település 12. századi, templom körüli temetkezőhelyét is. Ebben az időszakban írta legfontosabb munkáit a honfoglaló magyarok művészetéről Erdélyben (1943), a kolozsvári Szent György szobor lószerszámáról (1942), a honfoglalók nyergéről és lovas temetkezéseiről (1943), ill. a honfoglaló magyar nép életéről (1944). A honfoglaló magyar nép élete című könyve (1944) máig hatóan meghatározza a korszak régészeti kutatását. Itt közölt temetőelemzéseinek (pl. Bezdéd, Kenézlő, Eperjeske) lényege, hogy a temető a földi élet mása, így a társadalomban betöltött szerepének megfelelően mindenkinek megvolt az előre kijelölt helye. Feltevése szerint a temetők elemzésével megrajzolhatók a honfoglaló magyarok társadalmi viszonyai is, alapegységenek a nagycsaládot tartotta. Magyar és recens keleti lovas nomád néprajzi párhuzamok alapján jelentős eredményeket ért el a mindennapi élet, a szokások és a hiedelemvilág megismerésében. A II. világháború befejezése után a Romániához csatolt Erdélyben maradt, tovább folytatta kolozsvári egyetemi tanári pályáját, mint tanszékvezető egyetemi tanár (1945–1949). Ekkor készült a magyar és az avar hitvilágról írt néhány munkája. Miután a román hatalom nyomására meg kellett válnia a katedrától, visszatért Budapestre, ahol az egyetemen csak óraadóként tudott elhelyezkedni. 1951–52-ben a Múzeumok Országos Központjának előadója. Az MNM újonnan alakult Középkori Osztályának vezetőjeként (1953–1956) máig követett újításokat vezetett be: szorgalmazta a temetőtérképek és sírrajzok készítését, az előre nyomtatott sírlapokat, amelyekre az ásatónak a helyszínen kellett berajzolnia a leletek elhelyezkedését. Munkatársaival megkezdte a zalavári feltárásokat, a honfoglalás- és Árpád kori települések és a köznépi temetők tervszerű ásatását. Számos oktató-tanító jellegű, látványos kiállítást rendezett az MNM-ben és több vidéki múzeumban is. Tanulmányaiban foglalkozott a mártélyi avar szíjvég ábrázolásaival, az íjtegezeket díszítő csontfaragványok szerepével, az avar korszak társadalmával (1955) és a nagyszentmiklósi kinccsel. A nagyszentmiklósi kincsről írt, nemzetközileg is elismert monográfiájában (1977) a leletanyagot két készletre osztotta (fejedelmi, fejedelemasszonyi), legkésőbbi darabjait és legutolsó tulajdonosát a magyar uralkodói réteghez kötötte. Jelentős eredményeket ért el a honfoglalás-kori falukutatás területén is, elsősorban a Csongrád-felgyői település általa vezetett feltárása közben megfigyelt jelenségek nyomán. Alapvető jelentőségűek a Kárpát-medence népvándorlás kori népeinek művészetéről (1970) és a magyar őstörténetről (1981) írt munkái is. Eredetelmélete szvidéri - elmélet néven vált ismertté.

A magyar régészettudomány kiemelkedő személyiségeként elsősorban a honfoglalás és az államalapítás korának kutatása terén ért el nemzetközileg is jelentős eredményeket. A honfoglaló magyar nép élete (1944) a korszak alapvető fontosságú kézikönyve, a kettős honfoglalással kapcsolatos elmélete (1978) nemcsak hazai, hanem nemzetközi visszhangot is keltett. Elképzelése szerint a Kárpát-medencébe 670 körül betelepült népesség többsége magyar anyanyelvű volt, s utódaik alkották a magyar köznép tömegeit, akiket az Árpád vezetésével bejövő törökös kultúrájú vezető réteg szervezett újjá. Temető-térképezési módszerével iskolát teremtett, számos kisebb dolgozatában alapvetően új megállapításokat tett az avarkor néprajzáról és társadalomtörténetéről. A középkori egyházművészettel kapcsolatos tevékenysége is értékes. A közvéleményre nagy hatást gyakoroltak közérthető, olvasmányos stílusban megírt tudományos népszerűsítő könyvei (pl. Ötven rajz a honfoglalókról, Vértesszőlőstől Pusztaszerig, Múltunkról utódainknak).

Képzőművészként kb. 100–100 olaj- és vízfestményt, ill. rézkarcot, kb. 1000 rajzot és kb. 10 szobrot készített. Több, magyar történelemmel foglalkozó diafilmet alkotott (Rege a csodaszarvasról, Botond és Lehel, Hunyadi János). 25 könyve és több mint 700 tanulmánya és cikke jelent meg.&

Kitüntetések: Finn Oroszlánrend I. Fokozata (1970), a Magyar Népköztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendje (1985), Fitz József-díj (1988), Széchenyi-díj (1991), II. János Pál pápa Apostoli áldása (az Ács Fiának Evangéliuma című linóleumsorozatáért (1991), Nagy Lajos-díj (1993), Budapest V. kerületének díszpolgára (1993), Budapestért-díj (1993).

Sírja a Budapest-Farkasréti temetőben található.

Több kézirata az MTA Kézirattárában lelhető fel (pl. búcsúztató beszéde Szőke Béla felett). Az MTA TTI-ben Györffy Györggyel közös feljegyzése a történettudomány helyzetéről (1969), vitaüléshez előadás-tervezete és levelezése. Az OSzK-ban levelei. Közgyűjteménybe nem került levelezését gyermekei őrzik és gondozzák.

 

Válogatott bibliográfia

Adatok az avarkori műipar ó-keresztény kapcsolataihoz. Egy. doktori értek. (Bp., 1935)

Adatok a koronázási jogar régészeti megvilágításához. (Emlékkönyv Szent István halálnak kilencszázadik évfordulóján. III. Bp., 1938)

Adatok az avarság néprajzához. I–IV. (I–III. Archaeologiai Értesítő 1941, 1942; IV. Emlékkönyv Gerevich Tibor születésének 60. évfordulójára. Bp., 1942)

A Kolozsvár-Zápolya utcai temető. Kovács István hasonló című közleményének ismertetése, elemzéssel, adatközléssel. Erdélyi Múzeum XLVII. 1942. (Új folyam XIII.). (Kolozsvár 1942.)

Kolozsvári Márton és György Szent György szobrának lószerszámja. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve (Kolozsvár, 1942, (1943)), önálló füzetként 1942.

Budapest a népvándorlás korában. (Budapest története. I/2. Bp., 1942)

A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. (Archaeologia Hungarica, XXVII. 1941). Különkiadás: 1943. Németül is.

A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. (Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1943)

A honfoglaló magyar nép élete. (Bp., 1944; hasonmás kiad. 1988; 2. kiad. 1997)

Ősvallásunk nyomai egy szamosháti kocsistörténetben. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve, 1944. (Kolozsvár, 1945)

Forradalmak az újkori művészetben. (Kolozsvár, 1945)

A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1943. (Kolozsvár, 1946)

Az ősközösség és a rabszolgatársadalmak művészete. Főisk. jegyz. (Bp., 1952)

Bevezetés a régészetbe. Egy. jegyz. (Bp., 1953; 2. kiad. 1958)

Régészeti kézikönyv. I. Gyakorlati régészet. Társszerzőkkel (Bp., 1954)

Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars. (Archaeologia Hungarica, XXXIV., 1955)

Barcsay. A Művészet Kiskönyvtára. XLIV. (Bp., 1963)

Medgyessy Ferenc. (Bp., 1956; 2. átd. Kiad. 1968)

Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Doktori értek. is. (Bp., 1961); 2. kiadás 1971.

Borsos Miklós. A Művészet Kiskönyvtára LXXI. (Bp., 1965; új kiad. 1979)

Hunor és Magyar nyomában. (Bp., 1967)

Az ősember művészete. (Bp., 1968)

A népvándorláskor művészete Magyarországon. (Bp., 1970)

A „kettős honfoglalásról”-ról. (Archaeologiai Értesítő, 97., 1970)

A honfoglalókról. (Bp., 1973)

Vértesszőlőstől Pusztaszerig (Bp., 1974)

Steppenvölker und Germanen. (Bp., 1974)

Gondolatok a művészetről. Esszék. (Bukarest, 1975)

Régészeti tanulmányok. (Bp., 1977)

A nagyszentmiklósi kincs. Rácz Istvánnal. (Bp., 1977; németül 1983; angolul 1984)

A "kettős honfoglalás". (Bp., 1978)

Művészetről, művészekről. Írások a képzőművészetről. (Bp., 1978)

Régmúlt és jelen a Vidre partján. Írások Felgyőről (Felgyő, 1978)

"Emlékezzünk régiekről…" A Kárpát-medence egykori népeinek története és a magyar honfoglalás. (Bp., 1979; 3. kiad. 1995)

Régészeti levelek. (Szolnok, 1980)

Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. (Bp., 1981; 3. kiad. 1987)

Ötven rajz a honfoglalókról. (Bp., 1982; 2. kiad. 1986)

Számadás népünkről. (Bp., 1986)

Árpád népe. (Bp., 1988)

Őseinkről. (Bp., 1990)

Rege a csodaszarvasról (Bp. 1991)

Arckép és kézírás. I–III. (Veszprém, 1992, 1994,1996)

A Szent László-legenda középkori falképei. (Bp., 1993)

A zuevói temető. (Bp., 1993)

1910-ben születtem… Önéletrajz. (Szombathely, 1995)

A honfoglaló magyarok. (Bp., 1996; 2. kiad. 1999; angolul 1996)

Ex libris. Mesterségem: régész. (Bp., 1996);

Góg és Magóg népe. Vál. L. Gy. (Bp., 1996)

Múltunkról utódainknak. I–II. (Bp., 1999).

Erdősi Katalin-László Gyula: Amikor beáll a csend. Pesthidegkúti Emlékkönyv. (Bp. 2000)

Számadás népünkről. (Bukarest–Kolozsvár 2001.)

Találkozásaim. Beszélgetések a kortársakkal. (Bp. 2003)

2001-ig legteljesebb bibliográfiája a László Gyula Emlékkönyvben található. (László Emőke–B. Horváth Jolán, Bp. 2001.)

M. Lezsák Gabriella